“Az emberek többsége 25 évesen meghal, de csak 75 évesen temetik el.”

Ma reggel olvastam valahol ezt az idézetet, s azóta nem megy ki a fejemből. Azt hiszem azért, mert igaz. Néhány éve egy ausztrál ápolónő összegyűjtötte, hogy a haldoklók mit bántak leginkább életük végén:
” Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye” – írja a nővér a blogján.

 

A férfiak többsége sajnálta, hogy élete nagy részét egy olyan munka taposómalmában töltötte, amelyet nem is szeretett. Mások azt bánták, hogy a konfliktusok elkerülése miatt elnyomták a saját érzéseiket, középszerű, keserű életet éltek, amely a betegségük kialakulásában is szerepet játszott.

 

“Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett hogy magukkal és másokkal is elhitessék, hogy tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra vágyták, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek – olvasható a blogban.
Nem én mondom: A boldogság választható!

Éljetek, nevessetek, szeressetek, álmodozzatok! Ha boldogok vagytok, mutassátok ki, osszátok meg az örömötöket másokkal! Ha nem vagytok boldogok, változtassatok az életeteken!
Ne 75 évesen jöjjetek rá, hogy valójában már 50 éve élő-halottak vagytok!